Meseterápia

A testi egészség fenntartásához elengedhetetlen a lelki egészség.

Gyakran egy szellemi blokk zárja el az utat ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, de ezekről nehéz beszélni, megfogalmazni, mert tudattalanunkba süllyedt és amíg nem látunk rá, nem tudjuk kezelni.  Az a csodálatos mesekincs, melyben ráismerhetünk helyzetünkre, kézen fog és megmutatja a kiút lehetőségeit. Ezt tudatosan használni igencsak érdemes. A mesei kódokat az alkotó, fejlesztő meseterápia keretein belül működtetjük.

Mindhárom mese kedvenceim közé tartozik:

 

A BOLDOG EMBER INGE
 

Egyszer volt, nem is nagyon régen, nem is a világvégén, hanem itt, ebben a mi görbe országunkban, volt egy király, de nem akármilyen király ám, hanem jóságos is, igazságos is. Aztán ez a király egyszer igen megbetegedett. Nagy bánat emésztette. Az lehetett a baja, hogy mindenhonnan csak panaszt hallott: nem elég fehér a kenyér az uraknak, nem elég puha az ágy a katonáknak, nem terem eleget a föld a parasztoknak.

Gondolta, útra kél, elindul, s addig megy, amíg meg nem gyógyul. De a felesége azt mondta neki, hogy addig ő bizony el nem engedi, amíg meg nem hallgatják, mit mond a mindentudó bölcs öregasszony a király bajáról. Azt mondja a király:

– No, jól van, hívjátok elő azt az asszonyt. Hadd hallom, mit mond!

Jött is rögtön az asszony, mert ott lakott a várban, hiszen ő dajkálta, ő nevelte a királyt az öccsével együtt, amíg embernyi ember nem lett belőlük. Mikor meglátta a király az asszonyt, el is mosolyodott. Már ennek is megörültek az udvarbéliek, mert jó ideje nem látták mosolyogni a királyt.

– No, öreganyám, hogyan gyógyulhatnék én meg ebből a nehéz bajból?

A bölcs öregasszony megnézte a király tenyerét. Látta, hogy nem éppen sima, mert a király már a favágást is megpróbálta, csak hogy meggyógyuljon. De nem használt az sem.

Aztán levetkőztette a dada a királyt derékig, hogy lássa, nem ott van-e a baj? De ott se talált semmit, hacsak azt a két nagy kék foltot nem, amit akkor szerzett, amikor egy szegény embernek segített zsákot vinni a malomba és ráesett a gerenda.

Hát addig faggatta a király a dadát, amíg az el nem árulta, mit gondol felőle:

– Felséges királyom, én már csak megmondom: addig ki nem gyógyul felséged e nehéz nagy bajból, amíg egy boldog ember ingét magára nem veszi.

Megörültek az udvari emberek: ez aztán nem nagy dolog. A király úgyis szeret az országában járni-kelni, biztosan hamar talál majd egy boldog embert.

Másnap el is indult a király. Legelőször végigjárta az udvarbélieket, és kérdezgette tőlük, van-e köztük olyan, aki boldog.

Egyik azt mondta: kevés a fizetés. A másik: nehéz a megélhetés. Boldog azonban egy se volt.

Ment tovább a király. Betért a városban több helyre is, ment a katonákhoz, ment a papokhoz. A katonáknak kevés volt az abrak, amit a királyi magtárból osztottak, pedig még az udvaron is azon jártak a lovak. A papoknak meg nagyobb harangra kellett volna a király pénze, pedig minden sarkon csak úgy zúgtak a harangok.

– Na hát, itt sincsen boldog ember – gondolta a király. – Majd talán a falusiak között.

De ott se járt jobban. Ahová csak betért szegényes ruhába öltözött vándorként, mindenütt panaszkodtak, hogy sok az adó, kevés a termés, pusztul a jószág, és így tovább.

Egy este, mikor már nagyon elfáradt, betért egy takaros kis faluba.

– Na, itt biztosan meglelem, amit keresek – gondolta magában. Szállást kért az egyik házban, adtak is neki. Jót aludt és másnap újra kezdte a kérdezősködést, hol találhatna egy boldog embert, akitől elkérhetné az ingét.

A bíró azt panaszolta, hogy nagy a sár: ha jól megrakják a vásáros szekereket, hat ökör se bírja elhúzni őket, mégsem csináltat utat a király. A pap meg jószerével szóba sem állt vele, úgy el volt foglalva. Éppen összeírják a falu népét – mondta –, mert így kívánja a király.

Meglátott akkor a király a pap udvarán egy szegény favágó embert. Olyan vidáman hasogatta a fát, hogy öröm volt nézni.

Éppen akkor hozta neki a felesége az ebédet. Letette az ember a fejszét, s jókedvűen megette a ciberelevest. Pár kanállal még hagyott a csuporban, hogy az asszony is egyen belőle, hiszen biztosan elfáradt, amíg ideért. Amikor pedig a két ember jóllakott, elkezdtek beszélgetni, de olyan boldogsággal, hogy csak úgy repesett a király szíve. Na hát, mégiscsak meg fogok gyógyulni – gondolta –, mert itt az én emberem.

Oda is ment hozzájuk, szóba elegyedtek.

– Látom, van munkád is, meg jó feleséged, a mindennapra valótok is biztosan megvan. Boldogok vagytok, ugye?

– Hát bizony mi, hála a jó Istennek, boldogok vagyunk, cimbora. Van munkám, kenyerem, néha még egy kis hús is jut. Ennél többet, jobbat én nem is kívánok.

Megörült a király! El is kezdte mondani rögtön.

– Hallod-e, te szegény ember, ha már ennyire boldog vagy, add nekem az ingedet, hogy elvigyem a királynak, merthogy az nagy beteg, aztán csak akkor gyógyul meg, ha egy boldog ember ingét magára veszi. Ne sajnáld ideadni, mert jól megfizetik neked azt az inget, ne félj.

Hej, megvakarta a fejét a szegény favágó. Fel is állott nagy búsan a helyéről, s úgy mondta szomorúan:

– Ó, te szegény jó cimbora! Sajnálom én a királyt tiszta szívemből, de nekem nincs ingem.

Avval kigombolta a csupafolt kabátját, s megmutatta a pucér mellét. Hát a király majd hanyatt esett, hogy egy szegény favágó akkor is lehet boldog, amikor inge sincsen.

Így aztán nagy bánatosan hazaindult. El is határozta, hogy beszélhetnek az urak, ő ezután is az ilyen ágrólszakadt szegény embereket szereti majd a legjobban, és segít is rajtuk, ahol csak tud. Hadd legyen annyi pénzük, hogy ing fedhesse a testüket. Mert az mégiscsak szégyen, hogy egy beteg király ne találjon inget egy ilyen jóravaló emberen.

 

LOTILKO SZÁRNYAI
 

Élt egyszer egy repülő ember, úgy hívták, hogy Lotilko. Két szárnya volt, amelyekkel gyakran magasan az erdő fölött repült, felszállt egészen a fellegekig, sokszor még magasabbra is, és nemegyszer megtörtént, hogy túl messzire repült otthonától.

Történt egyszer, hogy megint csak messzire szállt, és közben ráesteledett.

- Itt kell töltenem az éjszakát valahol. Majd csak reggel szállok haza – gondolta, és egy ismeretlen településen szállt le.

De legalább jó embereknél kopogtatott volna éjjeli szállásért! Szerencsétlenségére éppen Teventejre talált.

Először szívesen fogadta Lotilkót, még meg is vendégelte. De amikor látta, hogy Lotilko leveszi válláról a szárnyait, és az ágya mellé helyezi, dühbe gurult.

- Minek neki a szárny? – gondolta. – Van lába, tehát tud járni, van keze, tehát tud dolgozni. Minek neki akkor a szárny?

Amikor aztán Lotilko álomba merült, magához vette és elrejtette a szárnyait.

Felébredt reggel Lotilko, kereste a szárnyait.

- Teventej, hol van a szárnyam? – kérdezte.

- Megmondom, csak előbb elmegyek vadászni.

El is ment Teventej a vadászatra, messzi földre. Nem maradt otthon más, csak a felesége, meg a gyerekei.

- Áruld el, hová rejtette férjed a szárnyamat? – kérte Lotilko Teventej feleségét.

-Igazán nem tudom – felelte az asszony. – De ha tudnám, sem mondanám meg!

Nagyon félt az asszony az urától.

Kiment Lotilko az udvarra és látta, hogy madarak szálldosnak vígan a levegőben.

- Madárkák, hej, madárkák, nem tudjátok, hová lett a szárnyam?

- Nem mondhatjuk meg, Teventej megölne bennünket!

- Áruljátok el, és én egy kövér rénszarvast hozok nektek érte! Egész seregetek jóllakik belőle!

Mire a madarak:

- Hozzad a rénszarvast, aztán megmondjuk!

Egy kövér rénszarvast ejtett zsákmányul Lotilko, és nagy lakomát rendezett belőle a madaraknak. Úgy megszállták azok a szarvast, mint a sűrű felleg, rövidesen csak a csontjai fehérlettek.

- Most aztán mondjátok meg végre, hol van a szárnyam! – kérte ismét Lotilko.

Mire a csókák így feleltek:

- Keresd először a folyó egyik partján, aztán meg a másikon!

No, erre már nagyon megharagudott Lotilko.

- Hogy görbüljön meg a csőrötök örökre! – kiáltott fel haragjában.

Az átok azonnal megfogant. Ezeknek a madaraknak meg egész nemzetségüknek egyből meggörbült a csőrük, és úgy is maradt mind a mai napig.

Azóta hívják őket görbecsőrű csókáknak.

Megérkezett Teventej a vadászatról, kérlelni kezdte őt Lotilko:

- Most már mondd meg, hol a szárnyam, hogy hazatérhessek!

De Teventej csak nevetett gonoszul:

- Add nekem a csizmádat, aztán visszaadom a szárnyad!

Gondolkodóba esik Lotilko, nézte a jó meleg bőrcsizmáját. Hogy lesz meg nélküle? De hiszen visszakapja a szárnyát, akkor aztán meglesz csizma nélkül is!

Lehúzta lábáról a csizmát, és odaadta Teventejnek. Az meg elrejtette a csizmát is, aztán megint nagy vadászatra indult.

- Add vissza a szárnyam! – kiáltott utána Lotilko. De Teventej most is csak nevetett rajta.

Segítségért ment akkor az emberekhez Lotilko:

- Adjatok nekem egy pár jó csizmát. Láthatjátok, lábbeli nélkül maradtam!

De az emberek csak a fejüket rázták:

- Egyetlen fölösleges pár csizmánk sem maradt!

Nem adtak neki, mert ők is féltek Teventejtől.

Látta Lotilko, hogy senkitől sem várhat segítséget, és hogy csak saját maga segíthet magán. Elindult hát az erdőbe, madártollat gyűjteni. Sok-sok madártollra volt szüksége, hogy új szárnyat készíthessen magának.

De azért elkészítette.

Éppen felcsatolta a szárnyat a vállára, amikor Teventej megérkezett a vadászatról.

Felszállt Lotilko a magasba, Teventej meg kiabált utána:

- Lotilkooo, Lotilkooo! Hová mész?

- Megyek haza, a szülőföldemre! – hangzott fentről a boldog válasz.

Teventej csak nézte, hogyan lengeti Lotilko a szárnyát a magasban a széles pusztaság fölött, akár egy hatalmas madár… Repül, száll és egyre kisebbnek látszik. Aztán végleg eltűnt a szeme elől.

Egyszeriben ő is leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy a magasba emelkedjék, mint Lotilko.

Szaladt a rejtekhelyhez, ahová Lotilko szárnyát rejtette. Felcsatolta a vállára, meglengette, próbált repülni, de bizony nem ment. Nem és nem tudott elszakadni a földtől!

Próbálta a felesége, mindhiába. Ő se tudott felemelkedni a levegőbe

- Nem ér ez a szárny egy fabatkát sem – mondta a férjének. – Vesd a tűzbe, el kell égetni.

Teventej fogta Lotilko szárnyát, tűzre vetette. El is égette. Nem is tanult meg a mai napig sem repülni.

 

A TIZENKÉT HÓNAP
 

Volt egyszer egy nagyon szegény özvegyasszony, és an­nak öt gyereke. Soha semmi jó nem érte a nap alatt. Még munka is ritkán akadt számára, csak hetente egyszer, ami­kor a módos szomszédasszony áthívta őt kenyeret dagasz­tani. Fáradságáért csak egy darab kenyeret kapott. A szegény asszony onnan mindig kovászos ujjakkal ment el. Hazaérve, tiszta vízzel lemosta kezéről a kovászt, felforralta a vizet, és valami levesféle lett belőle, amit azután a gyerekek meg­ettek. Ezzel a levessel kellett beérniük egy álló hétig, amíg az anyjuk újból kenyeret dagasztott a gazdag szomszédnál, megjött kovászos ujjaival, és újból megfőzte nekik a levest.

A gazdag asszony gyerekei a töméntelen ennivalótól, zsí­ros falattól meg a pompásan megkelt kenyértől sem híztak meg, olyanok voltak, mint a szárított hal, a szegény asszony gyerekei meg gyarapodtak, kövéredtek, olyanok vol­tak, mint a márna. A gazdag asszony nem győzött csodál­kozni rajtuk, és szóba hozta a dolgot barátnői előtt. Barátnői így feleltek:

– Azért gyarapodnak, kövérednek a szegény asszony po­rontyai, mert elviszi a gyerekeid szerencséjét az ujjain, el­hordja az övéinek, s míg azok híznak, a tieid sorvadoznak, kornyadoznak.

A gazdag szomszédasszony elhitte, amit mondtak, és ami­kor újra elkövetkezett a kenyérsütés napja, nem eresztette el a szegény asszonyt kovászos ujjakkal, hanem arra kény­szerítette, hogy jól lemossa a kezét, és így a szerencse az ő házában maradjon. A szegény asszony könnyes szemmel ment haza.

Mikor a gyerekei látták, hogy nincsen kovász az ujjain, sírva fakadtak. A ház egyik sarkában ríttak a kicsik, a má­sikban zokogott az anyjuk. Végül is megkeményítette szívét, erőt vett magán, és így szólt:

– Legyetek nyugodtak, gyerekeim, ne sírjatok, majd ta­lálok én nektek egy falatka kenyeret és elhozom, meglássá­tok.

Ajtóról ajtóra kopogtatott az asszony, amíg végül akadt valaki, aki vetett neki egy száraz kenyérvéget. Hazavitte, be­áztatta, és szétosztotta a gyerekek között. Azok ettek, azután lefeküdtek és elaludtak. Az asszony azonban éjfélkor fogta magát, és nekivágott az éjszakának, csak hogy ne lássa a gyerekeit éhen pusztulni.

Ment, mendegélt a puszta sötétségben, amikor egy kis ha­lom tetején világosságot látott derengeni, és arrafelé vette útját. Közelebb érve, egy sátort pillantott meg. Mennyezeté­ről hatalmas csillár lógott, amelyben tizenkét fáklyaláng égett, és az alján valami labdához hasonló gömbölyűség csüngött. Az asszony belépett a sátorba, és tizenkét legényt látott bent ülni, akik éppen arról tanakodtak, hogyan kellene véghezvinni egy bizonyos dolgot. A sátor kerek volt. A bejárattól jobbra három legény ült, a ruha nyitva a mel­lükön, kezükben zsenge füvek és virágzó ágak. Arrébb má­sik három, könyökig feltűrt ujjal, kabát nélkül, ők száraz kalászokat tartottak. Odébb ült még három legény, szőlő­fürtökkel. Ezek mellett még három, akik hosszú bundát vi­seltek, amely nyakuktól a térdükig ért. Mikor a legények észrevették az asszonyt, megszólaltak:

Isten hozta, nénémasszony, üljön le!

Az asszony köszönt és letelepedett. A legények megkér­dezték, hogy mi járatban van. Az elárvult özvegy elpana­szolta nekik minden búját-baját. Mikor a legények megér­tették, hogy éhezik szegény, felállt a bundások közül az egyik, és odatálalt neki az asztalra. Az asszony jóízűen evett, és közben megfigyelte, hogy a legény sántít. Mikor jóllakott, a legények kikérdezték, hogy mi újság az emberlakta világ­ban. Az asszony felelt nekik, ahogy tudott. Végül az a há­rom, akinek nyitva volt a ruhája a mellén, azt kérdezte tőle:

– Hát aztán, nénémasszony, hogy is álltok ti az év hónap­jaival? Milyennek látjátok a márciust, az áprilist meg a má­just?

– Jó viszonyban vagyunk velük, fiaim – válaszolta az öz­vegyasszony –, legfőképpen pedig ezekkel a hónapokkal, mert ha megjönnek, kizöldülnek a hegyek, völgyek, a föld felékesíti magát sok-sok virággal, és olyan illat árad belő­lük, hogy az ember újjáéled tőle. A madarak dalba fognak, és amikor a paraszt látja, hogy zöld már a határ, örül a szíve, és készíti a csűrt. Hiszen ha ezek után még panaszkodnánk márciusra, áprilisra meg májusra, tudom, hogy az Isten tü­zet bocsátana ránk, és megégetne bennünket hálátlanságun­kért.

Ekkor a három felgyűrt ujjú, kalászt tartó legény tette fel a kérdést: – Szép, szép, de milyen szemmel nézitek a jú­niust, a júliust és az augusztust?

A szegény asszony nyomban ráfelelte:

– Ezekre a hónapokra sem lehet semmi panaszunk. A meleg, amit hoznak, megérleli a gabonát és minden gyü­mölcsöt. A parasztok ilyenkor aratják le, amit vetettek, a kertészek pedig begyűjtik a termést. Hát még a szegények mennyire kedvelik ezeket a hónapokat, mert akkortájt nincs szükségük a sok drága ruhára.

Most a szőlőfürtös legények vették át a szót:

– Hát aztán mit szóltok a szeptemberhez, október meg a novemberhez?

– Ó – felelte az asszony –, hiszen ilyenkor szüretelik az emberek a szőlőt, ilyenkor csinálják a bort! Aztán meg ezek a hónapok arra emlékeztetnek bennünket, hogy köze­leg a tél, igyekezzünk fát, szenet, meleg holmit szerezni, hogy ne szenvedjünk a hidegtől.

Végül a bundás legények tették fel a kérdést.

– Jó, jó, no de a december, a január meg a február? Hogy is álltok ezekkel a hónapokkal?

– Hej, ezek a hónapok szeretnek csak bennünket igazán, mint ahogy mi is őket. Azt kérditek, miért? Halljátok hát: az ember telhetetlen, legszívesebben egész évben törné ma­gát, csak hogy minél több pénzt szerezzen. De jönnek a téli hónapok, a tűzhely köré gyűjtenek bennünket, és megpi­hentetnek a nyár fáradalmai után. Mi, emberek szívesen látjuk őket, mert ők hozzák a vetésnövesztő, növénytermesz­tő esőt meg havat. Így hát, fiaim, valamennyi hónap jó, derekasan végzi mindegyik a munkáját, amit Isten reá bí­zott.

A legények összenéztek, és intettek egyik szőlőfürtös tár­suknak. Az kiment, és kisvártatva egy bedugaszolt kancsó­val a kezében jött vissza. Átadta a szegény asszonynak, a legények pedig így szóltak hozzá:

– Fogja ezt a kancsót, nénémasszony, vigye haza, és ne­velje fel gyermekeit.

Az asszony magához vette a kancsót, és örvendezve mondta:

Kívánok nektek hosszú életet!

Szerencsével járj, nénémasszony! – válaszolták a legé­nyek.

Az asszony felkerekedett, és még napkelte előtt hazaért. Gyermekei még aludtak. Leterített egy lepedőt, és ráborí­totta a kancsó tartalmát. Hát mit lát? Színültig tele volt arannyal. Szegény majd megzavarodott az örömtől.

Reggelre kelve, egyenest a pékhez sietett, vásárolt öt-hat kenyeret és majd egy kiló sajtot. Felköltötte azután a gyere­keit, megmosdatta, kicsinosította őket, elmondatta velük az imát, utána pedig adott nekik kenyeret és sajtot. Ettek a kis jószágok, jól megtömték a bendőjüket. Azután az asszony vett egy zsák búzát, elvitte a malomba, megőröltette, kenye­reket dagasztott, és elvitte a pékhez sütni. Amint hazafelé tartott, vállán a gyúródeszkával, amelyen ott sorakoztak a ki­sült kenyerek, meglátta őt a gazdag szomszédasszony, és mindjárt sejtette, hogy valami történt. Utána szaladt, hogy kitudja, honnét vette a lisztet a dagasztáshoz. A szegény asszony, az a jámbor, elmondott neki mindent, úgy ahogy volt. Bezzeg a gazdag szomszédasszony megirigyelte a jódolgát, és eltökélte magában, hogy ő is felkeresi azokat a legényeket. Éjjel, amikor a férje meg a gyerekei már aludtak, útnak eredt, és meg sem állt, amíg a sátort a tizenkét hónappal meg nem lelte. A legények köszöntötték:

– Hozta isten a szépasszonyt! Minek köszönhetjük ezt a nagy szerencsét?

Szegény vagyok, azért jöttem, hogy segítsetek rajtam.

Jól van – felelték a legények –, tán éhes vagy, enni kí­vánsz?

Nem, köszönöm, nem vagyok éhes.

– Úgy, úgy – bólogattak a legények. – No és hogy megy a sorotok odakint az emberlakta világban?

Cudarul, rosszabbul már nem is mehetne.

Hát a hónapokkal hogy álltok?

– Hogy is állnánk? – zsémbelt az asszony. – Minden hó­nap új bosszúságot hoz. Alighogy augusztusban megszoktuk a meleget, nyakunkon a szeptember, az október, a novem­ber, hozzák a náthát, a hurutot, egyik embernek a tagjai szaggatnak, a másik prüszköl. Azután meg beköszöntének a téli hónapok, a december, a január meg a február, és mi majd megfagyunk. Az utcákon garmadában áll a hó, ki sem tudsz lépni a házból. Főként az a sánta február, az a főkolompos! (Szegény Február mindent hallott ám!) No, de mind­ez semmi a hóbortos március, április és májushoz képest! Ennek a háromnak sehogy sem fér a fejébe, hogy ők való­jában a nyár hónapjai, úgy tesznek, mintha még a télhez tartoznának, és végül is kilenc hónapos telünk van! Még május elsején sem mehetünk ki a zöldbe, nem hempereg­hetünk a fűben. Azután újra itt a június, a július meg az augusztus, ezeknek az a rögeszméje, hogy saját verítékünk­be fullasszanak, és elepesszenek a hőségtől. Augusztus közepén, Mária-napon, majd megsülünk, és mikor aztán ráadá­sul a nyakunkba szakad egy jókora zivatar, tönkremegy a kötélen száradó tiszta ruha. Egy szó mint száz, a hónapok rontják meg az életünket.

Egy szó nem sok, annyit sem feleltek a legények, csak intettek a felgyűrt ujjú, kalászos legények közül a középső­nek, mire az eltűnt, és egy jól bedugaszolt korsóval tért vissza, amelyet ezekkel a szavakkal nyomott az asszony ke­zébe:

– Fogd ezt a korsót. Ha hazaértél vele, zárkózz be a szo­bádba, és borítsd ki a tartalmát. Útközben ki ne nyisd!

– Dehogy nyitom, dehogy nyitom – bizonykodott az asszony, és örvendezve indult hazafelé.

Még alig pitymallott, már otthon is volt. Magára zárta szobája ajtaját, a földre terített egy lepedőt, és ráborította a korsó tartalmát. Hogy mi volt benne? Kígyó kígyó hátán! Egyszeribe rávetették magukat az asszonyra, és elevenen felfalták. Gyermekeit árván hagyta – így jár a rágalmazó!

A jámbor szegény asszonynak azonban felvitte az Isten a dolgát, gazdaggá tette, és gyermekeinek útját is elegyen­gette. Beteljesült rajtuk a kívánság, hogy „Szerencsével járj”.

 

 

Mesefoglalkozás nyelvórába ágyazottan –

A gimnázium 11. évfolyamán

Kiindulási alap

Az emelt német nyelvi csoportba tizenegy 16-18 év közötti fiatal jár: a csoport a drámás (művészetis) osztályból, a „sima” sportosztályból, és a leigazolt sportolók osztályából áll össze.

Nagyon vegyes érdeklődési kör és körülmények, merőben különböző testi és szellemi adottságok és jövőbeni tervek jellemzik őket. Ami egyetlen közös vonás, hogy szinte mindenki németből fog érettségizni és persze összeköti őket a tinédzserkor.

A csoport tagjai:

Edit

Kiemelkedően önálló gondolkodású, érezni rajta a biztos családi hátteret, bátran kérdez, mindent érteni vágyik, színésznő szeretne lenni

 

Dominik

 

Focista akar lenni, a jó jegy motiválja, ha nem mozoghat, akkor inkább „alszik”

Norbi

 

Kiegyensúlyozott, erős, tisztelettudó, sportpályafutását egy sérülés miatt feladta.

 

Barbi

 

Jelenleg szerelmes, kiemelkedően kommunikatív, kedves, közvetlen, ügyes és szorgalmas, színésznői ambíciókkal

 

Gergő

 

Profi vízilabdázó, a külsőségekre nagyon ad, külföldi karrierre vágyik.

 

Dávid

Leigazolt focista, átlagon felüli intelligencia jellemzi, különleges „drágakő” – jó tanuló, jó sportoló.

 

Dani

Kollégiumban lakó, leigazolt focista. Szellemi erőfeszítéseket nem tesz, „úgyis” fog neki menni minden. Karrierje felívelőben. Érzékeny és vagány egyszerre.

 

Kitti

8 testvére van. Állandóan beszél és szemtelen. De a jegyeire figyel. Ő az egyetlen a csapatban, aki főzni, sütni tud. Bajban van, figyelemre vágyik a környezetétől, úgy érzi elhanyagolják. Instabil jellem. Mindig eszik.

 

Viki

 

Kitti „jobb” keze, támasza. Okos is, szorgalmas is. Zárkózott. Táncosnő akar lenni.

 

 

Kata

 

Művésztípus. Szorgalmas, tisztelettudó, kedves, megbízható. Fotóművészettel komolyan foglalkozik, ezzel szeretne a jövőben is foglalkozni.

 

Mesefoglalkozás-tervezet,

mert a mesefoglalkozás folytatását a tanterv üteme szerint csak az év végén, lazább hangulatban tudom megvalósítani. Ha le vannak nagyjából zárva a jegyek, de még kell jönni iskolába. Prognózis: jó, mert már régen kérik, hogy játszunk. Az iskolában a mesemondást összekötöm a nyelvtanítással.

A mesét magyarul még a húsvéti szünet előtt elmondtam, az egyik óra második felében: a mesemondás jól sikerült, ugyan csodálkoztak, hogy miért mondok magyar mesét németórán, de mindig kaphatóak a „lazaságra”. A kezdeti – „ezt ismerem” -, meg –„minek?” – bekiabálások után egyre több szempárban láttam a mesemondási transz jeleit, és a leves hozzávalói előtt kis hatásszünetet tartva ők maguk mondták, hogy mi következik: „só, krumpli, kolbász, stb…”.

 

A következő órán kiosztottam a német meseszövegeket. Előző este az interneten felkutattam a szövegvariánsokat és meglepődve tapasztaltam, hogy igen sok különféle aspektusú mesevariáns van. A magyar népmesei verzió belülre helyezi a cselekményt, a katona a főhős, és az öregasszonnyal diskurál, más szövegekben a katona helyett zarándok, szerzetes, szegény ember, ill. koldus szerepel, s egy falu népe, egy közösség áll a másik oldalon. Moralizáló az utóbbi, az előbbi a személyes boldogulásra koncentrál. Elkezdtük feldolgozni a német szöveget, de csak lassan haladtunk, mert sok szó ismeretlen volt számukra. Tananyagba teljesen illett, mert az egyszerű múlt időt vettük előtte, mely a mesék elbeszélő igeideje.

Miért ezt a mesét választottam?

Látom, mennyire keresik magukat. Sok jó adottságot, tehetséget, lehetőséget látok bennük, de a kérdést is: mi lesz belőlem aztán valóban az iskolát követően? A személyes felelősség gondolatát szeretném bennük elhinteni, hogy ne környezetüket okolják esetleges sikertelenségükért. Ha a „miattatok” étetérzésbe ragadnak, éhenhalnak, mintha a katona depresszióba süllyedne, mert „nem ad itt senki semmit enni!” Ehelyett a realitáshoz való pozitív hozzáállást sugallja a mese, mely fontos is, mert a „mindenki hülye és ellenem van” érzése is egy jellemző vonása ennek az életkornak.

Még minden kiforratlan bennük, azonban már 16-18 éves korra jelen van minden, amivel tudnának érvényesülni a jövőben, csak még nem tudatosult bennük. A célom a nyugalom sugallása számukra, hogy mindaz, amivel rendelkeznek, s melyet esetleg kevésnek éreznek, elegendő, ha tudatosan összerendezik azokat és aktívan használni kezdik.

Kérdésük: elég jó/szép/okos/vagány/bátor/ügyes/talpraesett/éber/figyelmes/tudatos stb. vagyok-e, és helyt tudok-e állni a kemény világban? Én tanárként és kívülállóként látom az erősségeiket és a gyengeségeiket is, hiszen én úgy látom őket, ahogy szüleik otthon sem láthatják, a kortárs csoport részeként, mely a jövendő felnőtt társadalom miniatűr változata.

Azonban: valójában gyerekek még, mert elismerésre vágynak, de nem akarnak érte dolgozni.

A valódi elismerést csak önmaguknak adhatják meg, ha kifőzik a levesüket abból, ami van, azaz megtanulják a tudatos életet. Ennek sikeréért pedig egyedül ők felelősek. A tulajdonságok, amelyekkel rendelkeznek a leves összetevői, a katona az önvalójuk. Az öregasszony a kishitűség, a félelmek, az úgyse-sikerül-érzése, a behatároltság, az önbizalomhiány.

A kínzó elégedetlenség (=éhség) a világgal és magukkal a tinédzserek egyik fő problémája.

Ritusok:

„Hogy vannak?” Mindig minden óra előtt megkérdezem őket. Nálam nincs jelentés, vigyázzállás, hanem azt mondom: „Foglaljanak helyet Meséljenek, hogy telt eddig a nap? Hogy érzik magukat? .”

Mindig válaszolnak – majd ha elültek a válaszok, kérdően néznek rám, hogy most mi következik?

Bevezetés

Ki milyen finomat evett az utóbbi időben, ami igazán ízlett? Ha rendelhetnének egy étteremben, pénzbeli határok nélkül, mit ennének?

Egy szép zsákba mosott, különféle méretű és színű Duna partról szedett köveket rakok. Ebből kihúz mindenki egyet, maga elé helyezi a padra.

Mesemondás:

Mivel a magyar verziót egyszer már elmondtam, a két drámatagozatra járó lányt (előzetes megbeszélés alapján) megkérném, hogy adják elő ők újra a mesét. Én leszek a mesélő, amennyire lehet, a háttérben vagyok.

Megköszönöm a lányoknak a szereplést, megtapsoljuk őket.

Bevezető kérdések:

Mondj egy hangot, szót, mondatot, ízt, érzést, tárgyat a meséből!

Mátrix felrajzolása

A mátrixot együtt rajzoljuk fel, és közös beszélgetés során alakulnak ki a válaszok. Mindenkinek felírom a nevét a táblára és beírom a válaszait.

Ki a hős? A katona. Milyen egy katona? Érzed-e magad a mindennapokban katonának? Miért harcolsz?

A katona éhes. Milyen érzés éhesnek lenni? Kínzó, mardosó. Lelik értelemben az éhség lelki-szellemi hiányt jelez, elégedetlenséget.

Ki vagy Te? Szinte biztos, hogy mindenki a katonával azonosítja magát.

Mi a kezdő helyszín? A tág nagyvilág, mert vándorol hazafelé. Majd az öregasszony háza. A katona párbeszédbe kerül az eddig idegen, barátságtalan környezettel.

Konfliktus: Mi itt a baj? Hol a legrosszabb lenni a mesében?

A világhoz való szerves kapcsolódás, hogy „hazaérjen” hiánya (ezért éhes, mert nem tud táplálkozni belőle, a világ még nem otthona). Legrosszabb helyzet: a sok elutasítás után a keserűségtől felindultan megérik benne az elhatározás: na most már - a következő ajtónál bekopogok és ott már eszem!!!

Segítő: Mi segít igazán? Tényleg a darab kő?

Saját hite.! Az utcai kő az összerendeződés szimbóluma. A kő a HIT. Én már nem vagyok olyan szegény, már van kövem! - mondja az öregasszonynak a katona., mire megnyílik az ajtó előtte. Azaz nem kell a lelki jól-léthez SEMMI és SENKI, csak a hit és a tudatos élet.

Így tudnak a tulajdonságaink kibontakozni, melynek következménye a gazdagság (az öregasszony megvásárolja a követ a végén).

Ellenfél: Hogyan manipulálja a katona az öregasszonyt és hogyan veszi át az irányítást? Hogyan bánik vele?

A kishitűség az öregasszony, aki a katona saját része, hiszen ő is éhes. Az öregasszonyban a kő hatására feléled a hit, és a kíváncsiság hogy lehet, hogy tényleg jóllakhat. A hit nyomán az örömök és jó érzések, sikerélmények is keletkeznek. (Finom lesz a készülő leves, együtt kóstolgatják, örülnek neki.)

Fukarság önmaga jobbik oldalának ajándékozásával. Ha árasztjuk magunkat, csak akkor bontakozhatunk ki. Ha magamnak tartogatom a tehetségeimet, javaimat, erőmet, akkor éhezni fogok. Az öregasszony csak lassan nyitogatja, s adja azt, amije van. Önző. Ha nem osztja meg, nem részesül áldásos hatásából, s maga sem tudja, hogy van mindene, ami kell. Ahogy forr a leves, kóstolgatják együtt: ahogy az ember kezdi megélni saját magát a szolgálat által, úgy lesz egyre ízesebb az élete!

Mi van a mi fazekunkban?

Táblázat készítés (házi feladat, magyarul és kiszótározni németül)

Jó tulajdonságaink, erösségeink

 

Belső és külső visszatartó erők

 

 

Szerinted Te hol tartasz? Hol vagy most? Te hol látod magad?

Kivezetés:

Kezdetben kitől/kiktől vár ennivalót/segítséget a katona? Mi kitől/kiktől várunk segítséget a mindennapi életünk során?

Később kire támaszkodik?

Hogyan szoktál reagálni, ha valamit nem kapsz meg, ami pedig szerinted neked járna? Hogy érzed magad ilyenkor és hogyan viselkedsz? Mit tehetne a katona éhes bolyongásai közepette és mit tesz a mesében? Milyen szerepet játszik a kíváncsiság a mese lefolyása során? Kihasználta-e a katona az öregasszonyt?

A kérdéseket megbeszéljük. Spontán és kötetlenül.

Elővesszük a már együtt elolvasott-lefordított német nyelvű verziót. Mik a fő különbségek?

Öntapadó papírra felírom mindenkinek a nevét, mindenkit egyenként kihívok, ráragasztom az általa húzott kőre a nevét és kimondom: „Kedves …! Boldog és sikeres nyarat kívánok.

 

Viszontlátásra!